Ma reggel bementem beadatni a Choragont, ez volt az utolsó a dobozban (3 ampulla van a dobozban, ami 3 havi adag). Azt mondta a nagyon aranyos asszisztens csaj, hogy nahát, az utolsó, reméljük, szerencsét hoz és tényleg az utolsó! Reméljük. Ezért távozáskor én is kedves voltam vele és kedvesen kellemes ünnepeket kívántam, amitől szemmel láthatóan megdöbbent. Budapesten könnyű megdöbbenteni az embereket, elég, ha viszonylag normálisan szólsz hozzájuk.
A váróterem máskor mindenféle típusú emberrel van tele, párok is, akik egy része nyilván vizsgálatra, vagy inszeminációra vár, nők, akik injekcióra, UH-ra, vérévételre jöttek, kezdők, akik életükben először tanácsot kérni vannak itt, meg negyedik körös lombikosok. Szombaton viszont csak azok a beavatkozások vannak, amiket nem lehet hétköznapra halasztani, mert hétvégére esik a peteérése a nőnek. Így volt két db injekcióért beszaladó nő, ebből az egyik én, valamint 8-10 pár, akik mind nyilván inszeminációra jöttek (ahhoz kell adott napon egyidőben a férfi és a nő is). Mindannyian mogorva, elszánt, üveges tekintettel meredtek maguk elé. Máskor nagy nyüzsgés, jövés-menés, beszélgetés megy a váróban, most meg 8-10 pár néma csendben. Voltak, akik olvastak, voltak, akik csak bambultak. Nem beszélgettek se más párokkal, se a pár tagjai egymással. Nagyon különös lett ettől a légkör, kicsit olyan volt, mint egy vesztes háború katonái két bevetés között. Nincs mit mondani. Elszánt, fáradt, elkeseredett, ugyanakkor némi reménnyel és várakozással teli. Hát nem, nem jött meg a kedvem különösebben, hogy pár hónap múlva én is köztük üljek.
Utolsó kommentek